Miért vagyok hálás a BJD-imnek?

Ma olvastam Facebook-on az egyik ismerősöm posztját, arról írt, hogy milyen nehéz most az élete. Szeretek ilyen posztokat olvasni, mert megnyugtat, hogy vannak mások is rajtam kívül ilyen helyzetben. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy kárörvendő vagyok, csak jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. Ő is BJD-s. Igazából a nem BJD-s ismerőseim nagy részének a követése le is van nálam állítva FB-n, mert nem érdekel a 66. ugyanolyan selfie, vagy a 822. videó egy random kisbabáról youtuberól.
Több babástól is hallottam már olyanokat, hogyha nem lenne ez a hobbi, már öngyilkosok lettek volna. Na, hát én is így vagyok. Egy külföldi confession blogon olvastam egyszer egy olyat, hogy azt írta a lány, hogy jó döntés volt áttérnie a drogról a BJD-kre.

Ha nem lenne ez a hobbi, már én sem lennék itt. Emlékszem, amikor megérkezett Alvin, az első babám, milyen boldog voltam. Nem számított, hogy milyen rossz dolgok történtek velem aznap, mert otthon ott várt rám. És a vele való foglalkozás (varrás, fotózás, stb.) teljesen kikapcsolt a világból és amíg otthon voltam nem a suliban, minden rendben volt. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy teljesen fellendítette ez a hobbi az életemet, mert utána sok jó dolog történt velem. A BJD-k nem kérdeznek, nem bírálnak, nincs velük nyomasztó kötelezettségekkel járó feladat. Ők csak ott vannak, amikor szükség van rájuk. Úgy gondolom, egy babás blogon nem ciki leírni ezt, mert aki benne van a hobbiban, az tudja miről beszélek.

Voltak időszakok, amikor kevesebbet tudtam foglalkozni a babáimmal, mert nem volt elég időm rájuk. És úgy voltam vele, hogyha nem tudok rendesen foglalkozni velük, akkor inkább nem is foglalkozok. Hiba volt. Mert ha nem törődöm velük, akkor csak még szomorúbb leszek, és még jobban megvisel a sok kötelezettség. Szóval, most úgy vagyok, hogyha csak napi 5 percre tudom elővenni valamelyiküket, akkor is előveszem. Amikor nem vagyok itthon, akkor nem szeretem kint hagyni őket, a por meg a sárgulás miatt. A legjobb dolog, amikor van egy nyugis napom, és azzal indítom a napot, hogy előveszem valamelyiküket és 40 percig csak nézegetem, pózoltatom és gyönyörködök benne, hogy milyen tökéletes. ^^

Szóval, hálás vagyok a babáimnak, amiért mindig itt vannak velem. Bár sosem volt tökéletes az életem, de ők végigkísértek egész idáig és mindig feledtették a rossz dolgokat. Ők is velem együtt fejlődnek, mindig változnak, mindig kell még nekik valami új dolgot vennem. xD De együtt haladunk az úton és ez jó.